Dani Sára, Jáger Luca, Szabó Fanni élménybeszámolója
Hadd meséljük el finn kalandjainkat - Sára
Május első hetében tanszékünk oktatóinak és nekünk, pár diáknak, lehetőségünk volt részt venni az Invisible Cities nevű nemzetközi BIP-en (Blended Intensive Program) Finnország fővárosában, Helsinkiben. Az izgatottságon túl nem is gondoltuk volna, hogy ez az elkövetkezendő kilenc nap szorgos munkával, tanulással és felfedezéssel telve, felejthetetlen élményeket, emlékeket és tapasztalatokat rejt. Hadd meséljük el kalandjainkat, történeteinket hogyan lett az idei „Láthatatlan Város”, Helsinki, számunkra egy kicsit jobban „Látható”.
A projekt fő feladata a sérülékeny csoportok reprezentációja a médiában, az úgynevezett inkluzív újságírás segítségével. Ennek keretében számos csodálatos emberi sorsot és történetet ismerhettünk meg a kitartásról, az akaratról, az örökségről, és a lehetőségekről, amik a felszín és a tragédiák mögött láthatatlanul bújnak meg. Kihívásokkal teli, ám megtisztelő feladat volt hangot és teret adni ezeknek a remek embereknek, ami által megmutathatták a világukat a saját szabályaik és kereteik mentén.
Mindezeken túl a program számos lehetőséget adott a nemzetközi kapcsolatépítésre és barátkozásra is a szakma elismert oktatóival, és tehetséges diákjaival. Kultúrákban és generációkban gazdag csapat jött össze, ahol a különbözőségeink ellenében rájöttünk, több minden köt össze minket, mint ami elválaszt. A hasonló gondolkodásmód, ami nemcsak az angol, mint közös nyelv használatában merült ki, érződött a történetmesélésben, a kíváncsi a tekintetekben, a nyitott elméjű és -szívű hozzáállásban is a világ és az emberek felé. A szórakozott érdeklődés egymás nemzeti ételei és kultúrája iránt mind-mind családiassá tette a légkört.
Ahogyan jelenleg is ezt írom, nem esik nehezemre jobbnál jobb, viccesebbnél viccesebb pillanatokat visszaidézni, amelyek még mindig hatalmas jókedvvel és hálával töltenek el. Számomra ennek a kalandnak szívét-lelkét tanszékünk kis csapata jelentette: oktatóink, Torbó Annamária, Radosnai Levente, és diáktársaim, Jáger Luca, Szabó Fanni, Varga Bence és jómagam, Dani Sára. Kedvenc emlékeim közé tartozik, ahogyan a várost együtt felfedezve a kis csoportból hamar igazi Csipetcsapat lett.
Bár a mottónk lehetne „várni a váratlant” hiszen rengeteg meglepő, de humoros fordulat tarkította az alapvetően is színes mindennapjainkat, gondolva itt arra, hogyan integettünk késő társainknak a már kihajózott kompról, és az igazán hirtelen vendégeskedésre a finn-magyar nagykövetségen, végül mégis minden úgy alakult ahogyan kellett és éppen így lett tökéletes.
Végigtekintve az egész kalandon és a projekten, talán a legfontosabb következtetés: válasszuk az együttérzést ahelyett, hogy elfordulnánk, figyeljünk oda, tanuljunk és higgyünk, fedezzünk fel, és mindenekelőtt: ismerjük fel a láthatatlant és tegyük láthatóvá.
Mit is kell tudni a projektről, amiben részt vettünk? - Luca
Az Invisible Cities nevű Blended Intensive Program (BIP) már sok városban megrendezésre került. Antwerpen, Kolozsvár és Thessaloniki után idén májusban a Helsinki Haaga-Helia Egyetem adott neki otthont. A projektben több európai egyetem vesz részt, ebben az évben finn, grúz, román, holland és belga hallgatókkal és az őket kísérő oktatókkal ismerkedhettünk meg.
A program első napján a bemutatkozást filmvetítéssel kötöttük egybe, ahol minden résztvevő csapat bemutathatta a saját kisfilmjét, melyeket előzetesen kellett elkészíteni. Mivel az egész Invisible Cities projekt témája a sérülékeny társadalmi csoportok képviselőinek és a hétköznapokban valamely oknál fogva láthatatlan embereknek megszólítása, így az előzetes feladatként kiadott interjút is egy ilyen csoporthoz tartozó személlyel kellett elkészíteni. Mi Pécs egyik kedvelt utcazenészével, Szabó Jánossal beszélgettünk. Bár tudtuk, milyen csodásan gitározik és énekel, a tény, hogy látássérült, különösen érdekessé tette személyének közelebbi megismerését. Lelkesen mesélt nekünk történetéről, arról, hogyan vált utcazenésszé, és néhány megható részletet családi életéről is megosztott velünk.
Miután minden egyetem bemutatkozott, vegyes csoportokba rendeztek minket, és megkezdődhetett a felkészülés az előttünk álló hét teendőire. Interjús gyakorlatokat végeztünk, a finn szervezők bemutatták nekünk a civil szervezeteket, amelyek képviselőivel beszélgethettünk, csoportjainkkal megterveztük milyen kérdések mentén, hogyan fogunk dolgozni, valamint, hogy ki milyen részfeladatokat vállal majd el. A Finnországban töltött hét során minden csapatnak készítenie kellett egy videós és egy írott formátumú interjút is, illetve két tartalmat az Invisible Cities újonnan elindult Instagram oldalára. Kedd este újra moziztunk, ekkor a Homecoming (Máhccan) című finn dokumentumfilmet néztünk meg, utána pedig lehetőségünk volt rendezőjével, Suvi Westtel találkozni és beszélgetni.
Az igazi munka szerdától péntekig tartott, szerdán készültek az interjúk. Az idei évben többek között hajléktalanokkal-, az LMBTQIA+ közösség tagjaival-, betegséggel élő emberekkel- és romákkal foglalkozó szervezetek tagjainak adtunk hangot és ezáltal lehetőséget, hogy elmesélhessék saját történetüket: például, hogy miből merítenek erőt, mi teszi őket boldoggá. A program célja, hogy ezen személyek médiareprezentációja ne csak a nehézségeikre fókuszáljon, hanem személyiségükre, megküzdési stratégiákra is, ezáltal lebontva a társadalmi előítéleteket és elkerülve a skatulyázást. Mély és inspiráló beszélgetéseknek lehettünk tanúi, sírtunk és nevettünk egyaránt.
A felvételek elkészítése után már minden csapat a saját tempójában dolgozott az anyagok szerkesztésén. A munka nem volt nehézségektől mentes: akadt olyan csapat, ahol először le kellett fordítani az interjút, mert az nem angolul, hanem finnül zajlott, egy másik csapat jelnyelvvel is megismerkedhetett...
Három napon át vágtunk, szerkesztettünk, fordítottunk, és végül pénteken publikáltuk is az összes elkészült cikket és videót. (https://invisible-cities.eu/) Természetesen nem maradtunk segítség nélkül: minden csapatnál volt legalább két, szakmailag nagyon felkészült és tapasztalt oktató, ők mégis, elsősorban hagytak kibontakozni bennünket. Szombaton megnéztük, véleményeztük, és persze megtapsoltuk az elkészült munkákat, majd elbúcsúztunk egymástól, ezzel véget ért a 2025-ös Invisible Cities szakmai része.
Miért különösen fontos ez a kezdeményezés? – Fanni
Az inkluzív újságírásként ismert műfaj legfőbb céljára már elnevezése is enged következtetni: bevonni a médiába olyan személyeket, akik valamilyen okból kívül esnek a közönség látószögén, teret engedni az elhallgatott témáknak, nyitottsággal fordulni az elnyomott felé. Hangot adni a hangtalannak, láttatni a láthatatlant.
Az Invisible Cities projekt, amellett, hogy mindezt fő profiljának tekinti, több szinten párhuzamba is vonható ezzel a koncepcióval. Mialatt a résztvevő diákok a heti tevékenységek során közvetett módon tanulnak az emberi sokszínűségről és ezáltal egymás elfogadásáról, a civil szféra nélkülözhetetlensége is megmutatkozik számukra. Ahogy készülnek a cikkek és kisfilmek, úgy bontakoznak ki a társadalmi összefogás legkülönfélébb formái, mind a képernyőn, mind pedig mögötte. Történeteket mesélni nehéz sorsú emberek hátteréről, hobbijairól, karakterük árnyaltságáról, nemcsak érzékenyít, empátiára, toleranciára nevel, de azt is megmutatja, mekkora ereje lehet egy őszintén támogató közösségnek. Mindeközben a diákok maguk is egy nemzetközileg sokszínű, együttműködésre ösztönzött közeg tagjaiként vannak jelen, a program alatt elkészített interjúk közös megtekintése, a workshop-jellegű csoportmunkák értékelése, a részprogramok utáni prezentációs körök mind alkalmat adnak a nyitott beszélgetésre, az egymás hangját meghalló vitára, a szabad véleményformálásra. A mai társadalomban, a digitális érában, a közösségi média, a mesterséges intelligencia, a felgyorsult világ okozta frusztrációk, a kiélesedett egyenlőtlenségek és globális krízisek korában bármilyen összetartó, támogató, nyitott, egymásra inspirálóan ható csoport, minden közös gondolkodásra lehetőséget nyújtó tevékenység olyan értéket képviselhet, amire szükség van.
Mindezt egy idegen ország fővárosában megélni még inkább erősíti azt a gyermeki kíváncsiságot, ami talán a kulcsa lehetne egy elfogadó társadalomnak. De nem is feltétlenül kell messzire menni. Négyesünk egyöntetű véleménye, miután leállítottuk a kamerákat és elköszöntünk a projektre előzetesen készített interjúnk alanyától, Pécs látássérült utcazenészétől, így hangzott: „Ezért akartam médiát tanulni.”
Várni a váratlant: hogyan kötöttünk ki a magyar nagykövetségen – Sára
Csütörtökön, a program negyedik napján, miután reggeltől fogva írtunk és szerkesztettünk, az idő repült, és végül kicsit később indultunk el a Haaga-Helia-ról, mint szokásosan. Visszafelé a belvárosba, a vasútállomáson Luca, Fanni és én annyira belemerültünk a beszélgetésbe, hogy véletlenül rossz vágányra tévedtünk. Miközben azon voltunk, hogy ezt a kis kitérőt korrigáljuk, hirtelen egy ismeretlen illető szólított meg minket – magyarul! Mint kiderült, jó ideje Finnországban él, és éppenséggel újságíró, aki, minket meghallva beszélgetést akart kezdeményezni velünk jó sztori reményében. Meséltünk neki röviden a projektről, amelyben részt veszünk, és a pécsi tanulmányainkról, mire ő azzal a meglepő ötlettel állt elő, hogy (ismeretségei révén) szívesen szervezne nekünk egy látogatást a helsinki magyar nagykövetségre, hogy találkozhassunk Breuer Klára nagykövettel, aki szintén pécsi származású. Ez a lehetőség szinte hihetetlennek tűnt, de, minthogy ilyen alkalom nem adódik sűrűn az ember életében, tudtuk, hogy meg kell ragadnunk. Nem sokkal azután, hogy kapcsolatba léptünk a nagykövetséggel, meghívást is kaptunk már másnap reggelre!
Diplomáciai találkozó helyett ez természetesen inkább egy barátságos beszélgetés volt, ahol bemutatkoztunk egymásnak és egyben meséltünk a projektről is, amely miatt Helsinkibe utaztunk. Bepillantást nyerhettünk a finnországi magyar nagykövetség tevékenységének kulisszái mögé, hallhattunk a finn-magyar kapcsolatokról, és beszélgettünk mindannyiunk Pécshez fűződő kötődéséről, beleértve a nagykövetét is. Igazán különleges élmény volt, ahogy hirtelen a hivatalos találkozók etikettjében találtuk magunkat, ami némi izgatottsággal töltött el minket, de mindenki szívélyes fogadtatásban részesítette csapatunkat a nagykövetségen.
Lehetőségünk nyílt arra is, hogy érdekességeket tudjunk meg, például azt, hogy Magyarországnak mégiscsak van egyetlen tengerpartja. A magyar nagykövetség birtoka a magyar állam tulajdonában van; az épület egy kis szigeten áll Helsinki külvárosában, és néhány méternyi partszakaszával kapcsolódik a Balti-tengerhez. Tehát van tengerpartunk, természetesen a Balatonon kívül!
Ettünk-ittunk, mulattunk – Luca
Hogy teljes legyen a Helsinki-élmény, helyi ételeket is ki szerettünk volna próbálni. A program ideje alatt minden résztvevő diák ingyen ebédelhetett az egyetem menzáján, ahol a menü húsételt és vegetáriánus opciót is tartalmazott, általában valamilyen ragut vagy tésztát, valamint többféle salátát. És itt jön a kultúrsokk: a finnek hagyományosan szinte minden étkezéshez esznek valamilyen kenyeret, ami megmagyarázza, miért van olyan sokféle kenyerük, a magvasaktól a sötét rozskenyérig, a puha, vagy akár a vékony és ropogós változatokig.
De mivel mi a program időtartamánál több napot is Helsinkiben töltöttünk, lehetőségünk volt megismerkedni a város ételeivel az egyetemen kívül is. Az első esténken rögtön felfedeztük a Helsinki Bryggeri sörözőt és annak kiváló fish and chipsét… A piactéren haltálakat, lazacot, húsgolyókat, sőt, még rénszarvashúsos hot dogot is ettünk, de más éttermeket is kipróbáltunk, ahol általában pizza, tészta vagy egy finom szendvics volt a választás. Ha épp édességre vágytunk, Fazer csokit nassoltunk, amely (érthető okokból) Finnország elsőszámú csokoládémárkája, és az északi “fika” hagyomány kedvéért a kávénk mellé korvapuusti-t (finn fahéjascsigát) és mustikkapiirakka-t (hagyományos finn áfonyáspitét) kóstoltunk. Nos, erre a szénhidrátmennyiségre szükségünk is volt, hiszen naponta legalább 10.000 lépést tettünk meg, de egyes napokon még ennek háromszorosát is.
Házigazdáink a program részeként különféle kötetlenebb programokkal is készültek az egyetemi tevékenységeken túl. Az első este komppal mentünk át Suomenlinna szigetre, ahol az „ördög templomában” (Devil's Church) vacsoráztunk és ismerkedtünk meg a hely történetével, valamint egymással. A hét végén egy búcsúvacsorára is meghívtak minket, amit stílszerűen egy régi szerkesztőség épületében üzemelő étteremben fogyasztottunk el. Ezek mellett a finn hallgatók olyan kisebb fakultatív városi programokat is szerveztek nekünk, mint például a piacozás, vagy az Oodi könyvtár meglátogatása, amely nem csupán egy könyvekkel teli épület: ezt a helyszínt akár Helsinki lakóinak és turistáinak nyilvános nappalijaként is emlegethetnénk. Igazi paradicsom lehet mind az introvertált, mind az extrovertált emberek számára, hiszen az olvasáson kívül még sok másra is lehetőséget ad. A látogatók videójátékokkal játszhatnak vagy gitározhatnak hangszigetelt termekben, de akinek kreatív elfoglaltsághoz van kedve, vászontáskát díszíthet vagy akár varrhat, és természetesen kávézni is lehet. Nem csoda, hogy az Oodi-t a Könyvtári Egyesületek és Szervezetek Nemzetközi Szövetsége 2019 legjobb nyilvános könyvtárának választotta. Aki ingyen szeretné megtapasztalni az egyik legkellemesebb „hygge” élményt, annak feltétlenül érdemes ide ellátogatni, ha éppen Helsinkiben jár.
Otthonra lelni a sirályok közt – Fanni
Ahogy a jó öreg mondás tartja, „kicsi a világ”. E gondolat igazságtartalmát, a magyarok, főképp a pécsiek nevében csak alátámasztani tudom. Valahogy mintha lehetetlen volna nem az otthonra emlékeztető helyzetekbe, emberekbe botlani, utazzon az ember akármilyen messzire. Ám meglepetések így is adódhatnak. Büszkén bámészkodni a Helsinki belvárosában található magyar galériában, a frissen kiállított, pécsi diákok által készített fényképeket szemlélve; ez pontosan az ilyen meglepetések közé sorolható.
A finnországi magyar nagykövetségen tett látogatásunk után meghívást kaptunk a helyi Liszt Intézetbe, amely a 26, különböző fővárosokban működő magyar kulturális központok egyikeként, a finn közönség számára kínál különféle kreatív és közösségépítő programokat. Az érdeklődők kiállítások, koncertek, workshopok által ismerkedhetnek meg a magyar kultúrával, a mi ottlétünk alatt pedig – véletlenek aligha vannak – épp a pécsi Gandhi Gimnázium diákjainak a fotókiállítását lehetett megtekinteni. Még össze is futottunk a fotók készítőivel egy pillanat erejéig.
A világ valóban kicsi. Így érződik, ha egy kis csapat egyetemista, oktatóikkal útra kel, hogy egy hetet töltsön együtt egy olyan országban, ahol egyikük sem járt még soha azelőtt. Egy idő után az egész helyzet valahogy furcsán ismerőssé válik. Az időérzék lassan tompul el, új szokások ütik fel a fejüket, kialakul a rutin.
Ez a rutin, ott Helsinkiben, nálunk is hamar megvolt. Megismerkedtünk a várossal, megtanultuk a legrövidebb útvonalakat: a hosteltől az egyetemig, a belvárostól a kikötőig. Minden reggel együtt kortyolgattuk a finn kávét a hostel konyhájában, pizsamában meg PTE-pulóverben ülve a reggeliasztalnál, álmos szemekkel, fáradtan, de kíváncsian, mi mindent tartogat vajon az új nap. Esténként bögrékkel a kezünkben, gőzölgő kamillatea fölött beszélgettünk éjjelbe nyúlóan, és nevettünk, míg a szigorú kopogtatás fel nem hangzott az ajtón, sokadszorra is emlékeztetve minket, hogy a „takarodó” után nem szabad hangoskodni. Finnországban minden olyan halknak tűnt… minden, kivéve minket. Bármerre sétáltunk, az utcák zengtek a négyesünk nevetésétől. Nem számított, mennyire elfáradtunk estére, sosem sikerült naplemente előtt hazaérni a hostelbe, ami különösen nagy dolog egy olyan városban, ahol májusban nagyjából este 10 óra környékén kezd csak alkonyodni. Ahogy teltek a napok, úgy alkalmazkodtunk a helyi élethez. Az igazi finn életmódhoz. Megtanultuk azt is, hogy a helyi sirályokkal érdemes vigyázni; általában éhesek, és hajlandóak bármire, hogy étvágyukat csillapíthassák. Igen, lopnak. Legyen szó szendvicsről vagy csokiról az ember kezében, ha nem figyel oda, a következő pillanatban arra eszmélhet, hogy már csak az üres csomagolást szorongatja.
A megérkezésünket követő estén, az egész napos utazás után, mi magunk is majdnem olyan éhesek és elszántak voltunk, mint a finn sirályok. Hosszasan róttuk a macskaköves utcákat vacsora után kutatva, míg egy ponton végül megegyezésre jutottunk: akármilyen is lesz a következő szembejövő étterem, az lesz az, ahová beülünk. Így kötöttünk ki a Helsinki Bryggeri nevezetű bárban, amely fish and chips- és sörkínálatával, meg a különleges, szinte filmbeillő hangulatával hamar belopta magát a szívünkbe. Onnantól kezdve már törzshelyünk is volt.
Az utolsó esténket is ott töltöttük – miután a kikötőbeli Allas Pool forró szaunakabinjából kilépve megmártóztunk a 6 fokos Balti-tengerben, a Bryggeri söreivel való koccintásnál nem is kívánhattunk volna jobb módot arra, hogy búcsút intsünk a meglepetések városának. A városnak, ahol hűvös szelek fújnak és sirályok repkednek, ahol a szigetek, fenyőerdők mélyén mintha tündérek, vagy épp Muminok laknának. Egy sokoldalú, emlékezetes és legfőképpen Látható Városnak. Hatfős Csipetcsapatunk nevében, ezúton is, még egyszer: Kiitos, Helsinki!
