Transylvania Trip – Sára
Back in September, our department team was invited to the 2nd AniMates animation film festival in Cluj-Napoca, organised by Sapientia Hungarian University of Transylvania. We were glad to take part along with other Hungarian- and Romanian-based university departments of communication and media studies and animation.
The AniMates film festival started on Friday, the 25th of September, with screenings in the afternoon, though we arrived in Cluj-Napoca on the evening of the day before, Thursday, after leaving Pécs at dawn. On the bright side, we had Friday morning and midday free, so Éva Varga and Levente Radosnai, our lecturers, could show us around the centre of Cluj, as they were already familiar with the city thanks to earlier department trips.
After a Saturday and Sunday filled with animation screenings and some sightseeing, including the BBTE university’s botanical garden (Grădina Botanică „Alexandru Borza”), we left in the last hours of the week. During this weekend, we had the privilege of meeting and engaging with many creative animation students from our extensive field and witnessing their works of art, along with international professional animators.
Introducing our Team at AniMates – Lili
The first professional event of the festival took place on our first evening, when all the invited students could introduce themselves to the other teams in a Q&A – and additionally introductory videos were screened. Apart from our department and the host university of Cluj-Napoca (Sapientia) there were eight groups from Budapest, Eger, Miskolc, Târgu Mureş and the Partium.
It was really interesting to see how every university had a different approach to animation, however only our group brought a video that was made specifically for the occasion. At first, we felt a bit anxious watching all the works of the other universities as there were some students who screened their own animation portfolios, while others brought many years’ worth of animations.
However, our doubts completely disappeared when our introductory short film was met with a warm and encouraging welcome – despite our department not having specifically animation courses, so the video we brought was the very first animation project of our lives.
After our introduction our mood was much lighter, for example there was a moment where the whole auditorium was laughing because of a particularly funny short film (Kutyagyuri – “Doggy Gyuri”) that was made entirely in Paint with a mouse and a touchpad. Thanks to these events and the following dinners together, at the end of the festival we gained many new friendships from all over Hungary and Romania.
Our short film – Fanni
Although our study programme focuses more on social aspects than the practical side of the profession, our team was excited to start brainstorming when the question emerged as to what sort of collaborative project, i.e. animated short film we could bring to the festival.
Before our creative energies got too out of hand, the frighteningly close deadline eventually led us to the decision that, instead of telling a complete fictional story, we should rather rely on the most logical solution: introduce ourselves. In other words, make a film about who we are and where we come from.
This is how our short film was born, mainly under the hands of Anna, Dorka, and Lili (who are already experimenting with graphic and/or video work), and can be viewed on our department's Instagram page.
The films we watched – Sára
Though our stay was also busy with exploring Cluj-Napoca, the main focus during our time there was on “animation films and how to tame them”, so in this article we too give the spotlight to them. Here is a short collection of our favourite and most meaningful animations from the weekend.
Shoes and Hooves – Fanni
Directed by: Viktória Traub (2024)
It was already on our first day at the AniMates festival, that we took part in the screening titled “That’s What She Said Vol. 2.”, presenting a selection of female directors’ artworks from Central and Eastern Europe. The Hungarian short film, Shoes and Hooves by Viktória Traub was the last piece in the screening chronologically, and although each film in the selection left us amazed in its own way, this was the one our team kept on discussing – even debating – later, during our dinner as well.
To be fair, it is not difficult to enter a debate about social expectations, gender roles and other connected (rather controversial) questions, with sparkling eyes and wine glasses in hand, in the case of a film like this.
It is a surreal, dark, yet tale-like story of a centaur-woman living in a big city similar to Budapest at first glance, working in a pedicure salon, while secretly wishing she had human feet. Despite the bizarre irony of this situation and the fact that this odd place is full of half-human-half-animal creatures, somehow it still feels familiar to see a young female character struggling to accept herself as she is. While trying to cope with her anxieties, a new figure appears: a crocodile-man, soon becoming a romantic partner to the protagonist, until it turns out, he too must fight his own demons…
All members of our seven-person department team had their own perspectives on it, but we cannot deny we were all impressed by this film. On one hand, by its visual style: 2D animation with a mixture of realistic and surrealistic elements, with artistic references popping up at parts, like a scene reminiscent of Botticelli’s classical 15th Century painting; The Birth of Venus. On the other hand, by its deep, thought-provoking message and the complexity through which the story (about a quite problematic situation) is depicted.
Grandpa is Sleeping – Sára
Directed by: Matei Branea (2025)
The most meaningful and touching animation for me was Grandpa is Sleeping by Matei Branea. It was in a section of accredited animators from around Europe.
The title and the first frames were rather telling, I must say, but I was in absolute denial.
It's about a girl, Alma, who is visiting her Grandpa, with her mom. While her mom is busy on the phone, she wants to wake up her seemingly sleeping Grandpa for some fun, but he is not reacting. However, when did that ever stopped a little girl from getting what she wants – after all they made plans to go ice skating. So, Alma takes her Grandpa in his armchair for one last adventure such as getting some ice-cream, visiting the theme-park, feeding the ducks and sharing time together. The question is coming up, is it really happening? Is it not? Because it has a certain absurdity, but rather an entertaining approach to it. They eventually get to the skating ring, where Grandpa does wake up for one last dance on the ice together and the picture is framed with happiness, laughter and joy. But after passing on, leaving Alma to go home alone with a smile and Grandpa’s usual wink on her face.
This motion picture is about passing of a loved one and the sudden and hard grief of it, but to me it's also about love, joy and saying goodbye. It's reframing the usual concept of death in a beautiful way, not showing it in a tragical way, but innocently with care and understanding. The simple 2D animation created the atmosphere of viewing all this through the perception of Alma’s and the viewer experiencing it with her as it's the first meeting with death for us all.
Like I said before, I was in absolute denial, and I paid my price for it by “ugly crying” into some used pocket tissues.
Simply Divine – Sára
Directed by: Mélody Boulissiére & Bogdan Stamatin (2024)
Another piece grabbed my attention in the European filmmakers’ section, but for many different reasons. Saying this, I am feeling unjust because every animation I have seen during that weekend has affected and inspired me in a lot of ways.
Simply Divine by Bogdan Stamatin and Mélody Boulissiére ignited me as a journalism student. This is an experimental documentary about love and time based on the creator’s grandmother’s life.
Anna’s story itself is very unique. In her maidenhood, at the beginning of the 2nd World War she met a soldier. Soon they fell in love, and they were planning their future together. However, the war came to their village, and he had to leave for the front, and she became a refugee. Countless letters written, but later not received, made them lose contact and hope of reunion. Years later Anna had moved on and had a family; she had no idea if her love had survived the war or not. As for her return to her old village many years later, in a sudden surprise of Fate, he was there too. The old lovers poetically reunited where they were separated. They weren't getting back together, but they didn't need to; it's not that story.
This film has many layers as it's a part documentary in today’s time via interviews with Anna, but at the same time, the past is shown with Anna’s and a huge collection of family’s actual photographs animated. It's beautifully made with dozens of techniques, and truly setting up an example for animated documentaries.
We were lucky enough to meet and talk with the director Bogdan Stamatin, whose family’s the story, and he himself is a former journalist, though he always insisted his wife is the true mastermind and creator behind Simply Divine, so we could say that passionate love runs in the family.
Dog Ear – Lili
Directed by: Péter Vácz (2025)
Saturday afternoon our team watched the international short film selection of the AniMates festival. One of the movies was Dog Ear, which I have already seen before, so I had the chance to rewatch Péter Vácz’s film with my background knowledge of the storyline.
The animation tells the story of the eleven-year-old Berci who spends an afternoon with his dog, Tasli. The boy still has vivid memories of his parents’ fight from the previous day, his feelings still conflicting. Personal side note: on my first watch of the film, I was bawling my eyes out, however on the second the only thing I felt was rage – and it perfectly shows the effect that the director wanted to achieve on the viewers. Probably I wasn’t the only one who felt this way as the movie – although it was only released in 2025 – has already won a fair number of prizes at famous film festivals, for example the Friss Hús International Short Film Festival, MOZGO or the Cinemira Youth Festival. Fun fact for fans of Hungarian music, the sound designer of the movie was Dávid Konsiczky from the known band Csaknekedkislány.
All in all, I can recommend to anyone to watch Dog Ear at least once: first for the emotional effect, and again for the arising thoughts during the second watch.
Memoir of a Snail – Fanni
Directed by: Adam Elliot (2024)
After a whole day of watching various animated short films, Saturday afternoon gave us the opportunity to see the Australian feature-length stop-motion movie: Memoir of a Snail.
To be completely honest: for this, I assume, none of us was truly prepared. The amount of dark humour, surprising (at times even dirty) jokes and twists combined with a large dose of visceral melancholy had a noticeable effect on the audience at Cinema ARTA that day. Whatever we expected, we got something else entirely: a unique coming-of-age film in a sense, while also an adult tale about life in all its ugliness and beauty.
Starting with an ironically entertaining scene, foreshadowing the death of a future-key-character, this film navigates us through the adventures of Grace Pudel, a snail collector outsider who tries to remain hopeful after a long series of tragedies in her life. As she tells her story to one of her snails, Sylvia (named – of course – after Sylvia Plath, tragically fated poet and writer, fitting perfectly into the tragicomic setting), the viewer might end up laughing instinctively loudly in one second, then facing the inevitable guilt of finding something totally inappropriate that funny, and then finally, getting emotional. In the end, watching this film brings tears to one's eyes, for one reason or another.
And the visuals? Groundbreaking. Waving away convention, it redefines what can be considered beautiful, and may divide opinion, but in my eyes, it is just like the story itself – odd, unusual, yet, or perhaps exactly because of this; lovable.
Crab – Anna
Directed by: Piotr Chmielewski (2022)
Despite it being a barely 8-minute-long short film, Crab stayed with me for a long time. Not because it went into unique depths (or just one, but that was the sea) or threw around high philosophical questions. Simply because it’s an incredibly adorable creation.
I was lucky enough to see one of the creators give a presentation in person on the second day of AniMates. As Piotr Chmielewski presented his early animations and then his more serious films, he radiated the same kindness that lies at the heart of Crab.
This short film has already received numerous awards, and I can completely understand why. Not only does it look beautiful on screen, but also the short story completely draws you in with its charm and plot twists. I myself watched it three times that day when I first saw it, and it never got boring.
(Translated by: Natália Melovics)
The overall AniMates experience – Fanni
The question of what the purpose of art might often be raised. What makes an artistic work, in this case an animated film, good? In my opinion, it is when it has an impact. When it speaks to people, when a connection is made, a dialogue begins.
The animated (short) films we got to see in Cluj-Napoca this September weekend were all of this type. Months have passed, but the atmosphere of certain films remains as vivid as if it were yesterday, as the members of our Pécs team sat side by side, immersed in the diverse lineup of the 2025 AniMates film festival.
This diversity was reflected in the genre of the films, their narrative and visual approach, but one thing connected the screened collection: each film had a meaningful message. Thanks to this, the audience sometimes drifted to the verge of complete lethargy, but in return there was always a character (a centaur or a crab) we could root for.
Graphic Design: Dorka Szabó
Dani Sára, Rózsa Anna, Szabó Fanni, Tálos Lili
grafika: Szabó Dorka
Kolozsvári Kirándulás - Sára
Szeptemberben a Sapientia Erdélyi Magyar Tudományegyetem vendégül látta tanszéki csoportunkat a második alkalommal megrendezett AniMates animációs filmfesztiválon, Kolozsváron. Az eseményen képviseltette magát több magyar és erdélyi egyetem (többek között) kommunikáció- és médiatudomány, animáció, illetve mozgóképművészet szakos hallgatója és oktatója.
Az AniMates filmfesztivál szeptember 25-én, pénteken vette kezdetét, délelőtt gyerekprogramokkal, számunkra pedig délután az első szekció vetítésével, aminek keretében női alkotók munkáit tekinthettük meg. Bár mi már egy nappal korábban, csütörtök este megérkeztünk Kolozsvárra, a délelőtti és kora délutáni órákat Varga Éva és Radosnai Levente oktatóink társaságában töltöttük, akik megmutatták nekünk a belvárost, amelyet ők már ismertek, korábbi tanszéki utazásoknak köszönhetően.
A szombat és a vasárnap szinte elröppent az egész napos vetítésekkel, programokkal és a kis pécsi csapatunk kirándulásaival, többek között a BBTE botanikus kertjébe (Grădina Botanică „Alexandru Borza”) is, és végül a hét utolsó óráiban indultunk haza Pécsre.
A hétvége során lehetőségünk nyílt beszélgetni nemzetközileg elismert profi animátorokkal és a résztvevő diákokkal is, akik közül a legtöbben maguk is feltörekvő alkotók voltak, és a rendezvény versenyprogramjára számos kiemelkedő munkával pályáztak, melyek szekciókban kerültek bemutatásra.
Csapatunk bemutatkozása – Lili
A fesztivál első szakmai programja a meghívott egyetemi csapatok megismerése volt egy kérdezz-felelek során, melyet – ahol előzetesen készült ilyen, – a diákok által hozott bemutatkozó videók levetítése kísért. A tanszékünkön és a házigazda Sapientia EMTE-n kívül még nyolc egyetemről érkeztek hallgatók, Budapestről, Egerből, Miskolcról, Marosvásárhelyről és a Partiumból is.
Nagyon érdekes volt látni, ahogy minden egyetem máshogyan közelíti meg az animáció témáját, de a mi csapatunk volt az egyetlen, akik kifejezetten erre az alkalomra készítettek egy animációt. Eleinte kicsit szorongva néztük a többi egyetem bemutatkozó munkáit, volt olyan egyetem, ahol egész hallgatói portfóliók kerültek levetítésre, mások pedig több évnyi videót hoztak magukkal.
Azonban a mi kisfilmünk lelkes és támogató fogadtatása teljesen eloszlatta a kételyeinket – főleg ahhoz képest, hogy a mi tanszékünkön nincsenek kifejezetten animációs órák, így életünk első közös animációját vittük magunkkal.
A mi bemutatkozásunk után a program többi része már sokkal könnyedebb hangulatban telt számunkra, volt például olyan pillanat, amikor az egész előadó egy emberként nevetett az egyik kisfilmen (Kutya Gyuri), amit készítője Paintben rajzolt az egerével. A közös programoknak és az utánuk lévő vacsoráknak köszönhetően a filmfesztivál végére új barátokkal gazdagodhattunk Magyarország és Románia több részéről.
A mi kisfilmünk – Fanni
Annak ellenére, hogy a mi szakunk a gyakorlati tevékenységek helyett inkább a társadalomtudományi irányra fókuszál, csapatunk izgatottan fogott bele az ötletelésbe, mikor felmerült a kérdés, milyen közös projektmunkával, azaz animációs kisfilmmel érkezzünk a fesztiválra.
Mielőtt még kreatív energiáink túlságosan elszabadultak volna, végül a riasztóan közelgő határidő terelt minket a döntés felé, hogy egy teljes fiktív történet elmesélése helyett hagyatkozzunk inkább a legkézenfekvőbb megoldásra: mutatkozzunk be. Vagyis, készítsünk egy filmet arról, kik vagyunk és honnan jöttünk.
Így született meg a kisfilmünk, nagyrészt (a grafikai és/vagy videós munkák készítésével egyébként is kísérletező) Anna, Dorka és Lili kezei alatt, amely megtekinthető a tanszéki Instagram oldalon.
A filmek – Sára
Bár a szabadidőnket Kolozsvár felfedezésének szenteltük, ezen az eseményen az animációs filmeké volt a főszerep, ezért cikkünkben is ez kapja a reflektorfényt. Íme néhány a kedvenc alkotásaink közül.
Cipők és paták – Fanni
Rendezte: Traub Viktória (2024)
Az AniMates fesztivál első napján, nem sokkal azután, hogy elkezdtük feltérképezni Kolozsvárt, a csapatunk részt vett a “That’s What She Said Vol. 2.” címen futó vetítésen, ahol közép- és kelet-európai, női filmrendezők alkotásait nézhettük meg. A Traub Viktória által rendezett, Cipők és paták című magyar rövidfilm is ebben a válogatásban lett levetítve, és bár a filmek közül mindegyik lenyűgözött minket a maga módján, ez volt az, amelyikről később még a vacsora mellett is folytatódott a társaságunk beszélgetése – sőt, vitája.
Ami azt illeti, nem nehéz vitába bonyolódni társadalmi elvárásokról, nemi szerepekről és további ehhez kapcsolódó (megosztó) kérdésekről, csillogó szemekkel, borospohárral a kézben, egy olyan film esetében, mint amilyen ez is.
A történet szürreális, furcsán búskomor, mégis meseszerű módon mutat be egy kentaurnőt, aki egy Budapestre emlékeztető nagyváros lakójaként egy pedikűrszalonban dolgozik és közben azt kívánja, bárcsak emberi lábai lennének. Az ironikus kiinduló helyzet, illetve a félig ember, félig állat szereplők okozta abszurditás ellenére is valahogy ismerős színben tűnhet fel a fiatal női karakter, aki képtelen elfogadni önmagát olyannak, amilyen. Míg ő a szorongásaival küzd, egy új figura jelenik meg a színen, egy krokodil-férfi, akivel a főszereplő hamar romantikus viszonyba kezd, míg ki nem derül, őneki is meg kell küzdenie a saját démonjaival…
Hétfős tanszéki csapatunk minden tagjának karakteres véleménye alakult ki a látottakkal kapcsolatban. Egyet nem lehet vitatni: valamilyen formában mindannyiunkat megragadott ez a film. Részben a képi világa által: 2D animáció, valósághű és szürreális elemek keveréke, időnként felvillanó művészettörténeti utalásokkal, gondolva például egy jelenetre, amelyik Botticelli 15. századi, Vénusz születése című festményére emlékeztetheti a nézőt. Másrészt pedig elgondolkodtató üzenetének köszönhetően, amely kellően összetett és árnyalt módon mesél egy kifejezetten problematikus helyzetről.
Grandpa is Sleeping – Sára
Rendezte: Matei Branea (2025)
Számomra a legemlékezetesebb kisfilm a Grandpa is Sleeping (Nagypapa alszik) című animáció volt, Matei Braneatól, amit az új európai animációs filmek szekciójában vetítettek le. A cím és az első jelenet mondhatni elég árulkodó a történet felől, de én szándékos tagadásban voltam.
A film egy kislányról szól, Almáról, aki a nagypapáját látogatja az anyukájával. Amíg az anyukája telefonál, a kislány unatkozik és úgy dönt, felébreszti alvó papáját egy közös játékra, ám az nem reagál. De ugyan mikor állított ez meg egy gyermeket, hogy megkapja, amit akar, főleg, hogy a papájával korcsolyázni terveztek menni. Így tehát Alma kitolja a papáját a gurulós fotelben az utcára egy kis kalandra. A páratlan páros, azaz a mit sem sejtő papa és unokája, elmennek fagyizni, kacsákat etetnek a parkban, felülnek a hullámvasútra és Alma mókázik. Felmerül a kérdés a nézőben, hogy ez most valóban megtörténik? Vagy képzeli csupán a kislány? Éppen ez a gyermeki képzelet, ami ezesetben kicsit morbid is valahol, adja a film humorát és vonja be a nézőt. Végül elérkeznek a jégpályára, ahol a nagypapa végre felébred és egykori korcsolyázói múltjához híven még egyszer utoljára táncol az unokájával, ami után eltűnik az égben és Alma egyedül tér haza, nagyapjára jellemző csibészes tekintettel.
Ez az alkotás varázslatos módon mutatja be a gyászt és az elmúlást. Átkeretezi a halál szokásos ábrázolását, a szomorúságot és a tragédiát, szeretettel, vidámsággal és búcsúval. Az egyszerű 2D, rajzolt stílus pedig mind megteremti ezeknek a hatásoknak a vizuális környezetét, így tényleg olyan, mintha Alma szemszögéből néznénk végig, és mi is először tapasztalnánk meg egy szerettünk elvesztését.
Ahogy említettem, egy ideig nem akartam tudomásul venni, hogy miről szólhat igazából a film, de ennek megfizettem az árát, amikor végig használt zsebkendőbe zokogtam.
Simply Divine – Sára
Rendezte: Mélody Boulissiére & Bogdan Stamatin (2024)
Egy másik alkotás is különösen felkeltette a figyelmemet ebben a szekcióban, de más okból. Ezt leírva kicsit igazságtalannak érzem, mert mindegyik animáció, amit abban a pár napban láttam, sokféleképpen hatott rám, inspirált és érintett meg. Bogdan Stamatin és Mélody Boulissiére Simply Divine című alkotása újságíró-hallgatóként fogott meg. Ez egy kísérleti animációs-dokumentumfilm a szerelemről és az időről, amely valós eseményeken, a készítő nagymamájának életén alapul.
Anna története önmagában is különleges. A második világháború elején, hajadon leányként megismerkedett egy katonával, kitartó és hosszú udvarlás során egymásba szerettek, és együtt tervezték a jövőjüket. Azonban a háború elérte a fiatalok faluját és a fiúnak el kellett mennie a frontra, Anna pedig menekült lett. Számtalan levelet írtak egymásnak, de azok egy idő után nem értek célba, így elvesztették a kapcsolatot és a reményt, hogy újra találkozhatnak. Évekkel később Anna továbblépett, családot alapított, és fogalma sem volt arról, hogy szerelme túlélte-e a háborút. A Sors hihetetlennek tűnő fordulataként, Anna sok évvel később visszatért régi falujába és a férfi ott volt. A régi szerelmesek ott találkoztak újra, ahol elváltak, viszont közös útjuk már nem lehetett.
A film többrétegű, részben dokumentumfilm a jelenben játszódó, kamerával készült felvétellel és Anna interjúival, a múltat pedig Anna és a család hatalmas fotógyűjteményének animált képeivel mutatja be. Több technika segítségével gyönyörűen készült, és valóban példát mutat az animált dokumentumfilmek számára.
A vetítésen meghívott vendégként jelen volt a rendező, Bogdan Stamatin, akinek a mamája a történet főszereplője, és aki maga is újságíró. Volt alkalmunk vele is beszélgetni és mindig lelkesen hangsúlyozta, hogy a felesége, Mélody Boulissiére, a Simply Divine valódi alkotója, mint animációs művész és rendező, így szerintem mondhatjuk, hogy a szenvedélyes szerelem öröklődik a családban.
Kutyafül – Lili
Rendezte: Vácz Péter (2025)
Szombat délután az AniMates nemzetközi rövidfilm válogatását nézte meg csapatunk. A filmek között szerepelt a Kutyafül című alkotás, amit én már másodjára láttam, emiatt pedig teljesen más szemmel tudtam nézni Vácz Péter filmjét úgy, hogy a történetet már ismertem.
Az animációs film a tizenegy éves Berci délutánját meséli el kutyájával, Taslival. A fiúban még élénken él szüleinek előző napi veszekedése, amivel kapcsolatos érzéseivel nehezen birkózik meg. Személyes megjegyzés, hogy első nézéskor szó szerint zokogtam a filmen, másodjára viszont már csak dühös voltam, ez pedig tökéletesen mutatja azt a hatást, amit a rendező szeretett volna kifejteni a nézőkre. Valószínűleg ezzel nem voltam egyedül, mivel az animáció – annak ellenére, hogy idén lett először bemutatva – több neves filmfesztiválról is hozott el díjat, mint a Friss Hús, a MOZGÓ vagy a Cinemira Youth. A magyar könnyűzene rajongói számára érdekes lehet még, hogy a film zenéjéért a Csaknekedkislány zenekarból ismert Konsiczky Dávid felelt.
Összegezve, én mindenkinek tudom ajánlani, hogy legalább egyszer nézze meg a Kutyafület: először az érzelmi hullámvasútért, utána pedig a második nézés közben megfogalmazódó gondolatokért.
Egy csiga emlékiratai – Fanni
Rendezte: Adam Elliot (2024)
A szombati rövidfilm-vetítések zárásaképp egy egész estés filmre is sor került: lehetőségünk nyílt megnézni az Egy csiga emlékiratai című, stop-motion technikával készült ausztrál animációs filmet.
Hogy őszinte legyek: arra, amit akkor láthattunk, azt hiszem, egyikünk sem volt igazán felkészülve. A fekete humor, a meglepő (sőt, időnként kifejezetten pikáns) poénok és fordulatok kombinációja, egy nagy adag melankóliával fűszerezve, érezhetően hatással volt a Cinema ARTA aznapi közönségére. Bármire is számítottunk, valami teljesen mást kaptunk: részben egy sajátos felnövéstörténetet, míg egyben egy felnőtt-mesét is, az életről, annak minden zordságával és szépségével együtt.
Kezdve rögtön egy bizarr módon szórakoztató jelenettel egy később kulcsfontosságúvá váló szereplő előrevetített haláláról, a film egy Grace Pudel nevű csigagyűjtő különc kalandjain vezet végig minket, aki, az életében többszörösen bekövetkezett tragédiák után is igyekszik megőrizni reményteli természetét. Ahogy élettörténetét meséli egyik csigájának, Sylviának (akinek a nevét – természetesen, hűen a film hangvételéhez – Sylvia Plath, tragikus sorsú költő- és írónő ihlette), a néző azon kaphatja magát, hogy ösztönösen fel-felnevet hangosan, melyet persze az elkerülhetetlen bűntudat követ, amiért valami teljesen morbid helyzetet talált viccesnek. Mindez addig tart, míg a következő jelenet egy pillanat alatt össze nem facsarja az azelőtt még elpirulva nevető közönség szívét. Végsősoron, ezt a filmet nézve az embernek folyamatosan csorog a könnye, hol ezért, hol azért.
És a vizualitás? Formabontó. Legyintve a konvenciókra, újraértelmezi, mi nevezhető szépnek, és talán megosztja a véleményeket, de az én szememben pont olyan, mint maga a történet: furcsa, szokatlan, mégis, vagy talán pont emiatt: szerethető.
Crab – Anna
Rendezte: Piotr Chmielewski (2022)
Ahhoz képest, hogy egy alig nyolc perces rövidfilmről beszélünk, a Crab még sokáig velem maradt. Nem azért, mert a főszereplő rák története egyedülálló mélységekbe (vagy egybe talán mégis, csak az a tengerben található) repített volna, vagy magas filozófiai kérdésekkel “dobálózott volna jobbra-balra”. Egyszerűen csak azért, mert egy végtelenül kedves alkotásról van szó.
Volt szerencsém látni élőben az egyik alkotót, aki előadást tartott az AniMates második napján. Piotr Chmielewski, miközben bemutatta először a kezdő animációit, majd az egyre komolyabb filmeket, ugyanazt a kedvességet sugározta, mint ami a Crab magja is.
Ez a rövidfilm számos elismerésben részesült már, és teljesen meg tudom érteni, hogy miért. Nemcsak gyönyörűen fest a vásznon, de emellett a rövidke történet, a maga bájával és váratlan fordulataival teljesen “be is rántja” az embert. Én magam is háromszor újranéztem még aznap, amikor először láttam, és egyszer sem volt unalmas.
Az AniMates-élmény – Fanni
Gyakran felmerülhet a kérdés, mi is a művészet célja. Mitől jó egy művészi alkotás, ezesetben egy animációs film. Szerintem attól, ha hatást gyakorol. Ha megszólítja az embert, ha létrejön egy kapcsolat, elindul egy dialógus.
Az animációs (kis)filmek, amiket ezen a szeptemberi hétvégén Kolozsváron láthattunk, egytől egyig ilyenek voltak. Hónapok teltek el, de némelyik film hangulata olyan élénken megmaradt, mintha tegnap lett volna, hogy a pécsi csapatunk tagjai egymás mellett ülve merültek el a 2025-ös AniMates filmfesztivál sokszínű felhozatalában.
Ez a sokszínűség megmutatkozott a filmek műfajában, tartalmi és vizuális megközelítési módjában is, de egy dolog mégis összekötötte a levetített gyűjteményt: komoly mondanivalót fogalmazott meg mindegyik film. Ennek hála, a közönség néha már a teljes letargia szélére sodródott, de cserébe mindig jött egy karakter (egy kentaur vagy egy rák), akinek együtt szurkolhattunk.
